Feng Shui – megbocsátás, elfogadás, elengedés

Feng Shui - megbocsátát, elengedés, elfogadás

Feng Shui – megbocsátás, elfogadás, elengedés

Amikor privát kapcsolatba kerülök a klienseimmel, a legnagyobb ellenállást a lomtalanítás kapcsán tapasztalok. Márpadig a feng shui alfája és omegája a lomtalanítás, nagyon nem célszerű a megúszására játszani.

Nagyon sokszor hallom, hogy „nem tudom elengedni” „fájó sebet szakítanék fel” „tudom, hogy elkéne fogadnom, hogy ő ilyen, de nem tudom” „tudom, hogy magam miatt meg kellen bocsájtsak, de nem tudok”.

Ami persze nem azt jelenti, hogy ragaszkodik az ügyfelem az elszáradt menyasszonyi csokrához ( a feng shui nem kedveli az elszáradt növényeket 😉), hanem azt, hogy a mennyasszonyi csokorhoz tartozó, fájdalmak, örömök és más érzelmek, vagyis a hozzá kapcsolódó emlékek „kidobása” nehéz.

A köztudatban elterjedt megközelítés, hogy „fogadd el” „engedd el a fénybe” valljuk be nem sokat segít ennek a folyamatnak a megértésében.

Az én álláspontom, hogy nulláról sem megbocsájtani, sem elfogadni, sem elengedni nem kell semmit és senkit, valójában nem is lehet.

Ha megbocsátásról, elengedésről, elfogadásról van szó, legtöbbször a saját sérüléseinkre, megbántottságunkra, elhagyatottságunkra, csalódásinkra asszociálunk, amivel, ha szembe kell nézni, teljesen normális, hogy fáj, vagy félelemetes. Én azt szeretném, ha kiegészítenénk a másik oldallal is – már csak a yin- yang egyensúly miatt is 😉 – azaz azokkal a hibás cselekedeteinkkel, amivel mi bántunk, mi okozunk csalódást, mi hagyunk el, mi okozunk sérülést másnak. Ezek az emlékeke épp úgy nem tesznek jót a lelkünknek, mint a sérelmeink.

Hallottam már olyat is, hogy mindez csak „illúzió, lépj túl rajta, ez csak a fejlődésed része, tanuld meg belőle, amit kell, és haladj tovább”. Mintha ez lenne a világ legegyszerűbb dolga. Szeretnélek megnyugtatni, hogy a tested, az elméd számára nagyon is valóságos az, amit érzel egy – egy élethelyzetben, és teljesen rendjén van az is, hogy fáj, de még az is, hogy ezen nem tudsz egyik napról a másikra túl lendülni.

Az első természetgyógyász – akkor még lehetett így hívni – oklevelemen a dátum 1999. Az elmúlt 22 évben jártam egy-két tanfolyamon, szereztem számos képesítést, tanulhattam rengeteg tanítótól. Az egyik ilyen elengedős élményem az volt, hogy képzeletben bele kellett fújnom egy lufiba a sérelmemet, bekötni a lufi száját, és el kellett engedni, had vigye a szél. Ez egy imaginációs gyakorlat volt. A lufi úgy odatapadt a kezemhez, hogy az istennek nem tudtam elengedni. Nem mertem bevallani, hogy én még erre is alkalmatlan vagyok, hogy egy lufit elengedjek a fájdalmammal, persze, hogy nem tudok a szenvedéseimtől megszabadulni.

Az életeseményeink emlékekként raktározódnak a tudatalattiban. Az emlékek rengeteg érzelemmel vannak megspékelve. De nem csak érzelemmel, hanem ki nem mondott mondatokkal, olyan attitűddel, hozzáállással, amit ma már szégyellünk, másként csinálnánk, másfajta döntést hoznánk. Az emlékek – ha csak nem veszítjük el az emlékezőképességünket – mindig velünk fognak maradni, tehát a felejtés esélytelen. Ebből adódóan az elengedés, már szóhasználatban is egy tévút, hiszen, ha elengedek valamit, az a továbbiakban nem tart velem, vagyis el kellene felejteni. Ez, nem fog menni.

Rendben, de akkor mi van az elengedés helyett?

Van helyette megértés és átlátás. Ezzel az a cél, hogy ezt az emléket olyan állapotba kell hozni önmagunkon belül, hogy ha rágondolunk, semmiféle érzelmet ne váltson már ki belőlünk. Tehát, egy közömbös, semmit mondó élménnyé kell erodálni. Ezt úgy tudjuk elérni, hogy az eseményt teljes részleteséggel feltérképezzük, átlátjuk az eseményhez kapcsolódó összefüggéseket, és ezen keresztül megértjük, hogy mi történt abban a helyzetben pontosan. Azaz transzparenssé tesszük teljes részletességgel a magunk és a partner/partnerek, azaz az összes szereplő „miértjeit” az adott szituációban, jó sokszár átgondljuk, hogy mi is történt ott valójában. És ekkor nem elengeded ezt az emléket, hanem birtokba veszed és az uralmad alá tereled, mert már ismered, tudod, hogy mi is történt ott és akkor.

Például, amikor a gyermeked egy történetet mesél már huszonnyolcadjára, egyre több részletet felidézve, ami vele történt az óvodában, vagy eljátssza ötvenszer a babáival, egyre színesebben, részletesen, akkor nem az történik, hogy a gyerek fantáziál, hanem feltárja az eseményt, egyre több részletre emlékszik, és ahogy egyre többször meséli, eljátsza, egyre jobban átlátja és emlékké, érzelmi töltés nélküli emlékké amortizálja az eseményt, vagyis birtokba veszi, és már nem fog rajta uralkodni többé az, ami történt.

A megbocsájtás külön téma.

Történt egy verőfényes tavaszi napon, hogy vásároltam egynyári növényeket az előkertembe. Lusta voltam az nap elültetni, gondoltam, majd holnap. Másnap jöttek az unokáim, és megint csak nem a virágütetés élvezett elsődleges szerepet. Igen ám, de a gyerekeknek megtetszettek a növények, és játszani kezdtek vele, és a növények ettől nem voltak túl boldogok. Némelyikük a szirmát, egyesek a gyökerét, mások pedig a száraikat veszítették el. Szumma-szummárum, a növények alkalmatlanná váltak az ültetésre. Dühös voltam, összeszidtam a gyerekeket.

No, de Dorka, a legfiatalabb, a maga kettő évével oda állt elém és így szólt:

-Mama! Haragszol ránk, mert rosszat csináltunk?
-Hát, nem vagyok, boldog, hogy tönkretettétek a virágaimat!
-Mama, sajnálom, hogy ilyet csináltunk, megígérjem, hogy nem csinálunk ilyet többet?

A kettő éves gyerek, gyakorlatilag végig ment pár másodperc alatt azon a folyamaton, amit gyakran felnőt emberek nem képesek megtenni. Felismerte, hogy hibázott, megbánta a tettét, és egészen addig jutott, hogy felfogta, hogy nem szép dolog ilyet csinálni, sőt megígérte, hogy többet nem fordul ilyen elő.

Mi következik ebből?

Csak annyi, hogy egyáltalán nem kell fűnek-fának megbocsátani. Vannak megbocsáthatatlan tettek. Az egy bullshit, hogy magad miatt bocsáss meg! Magad miatt nem megbocsátani kell, hanem azt az eseményt ez előbbiek szerint átlátni és birtokba venni, hogy az érzelmeidet ne rángassa, ne uraljon téged, ha rágondolsz erre az emlékre.

Tehát a megbocsátásnak van 3 feltétele:

  1. Az illető felismeri, hogy a tette helytelen volt.
  2. Megbánta a tettét.
  3. Esélytelen, hogy ez a szituáció még egyszer megtörténik.

Természetesen ez nem egy megingathatatlan dogma. Arra szerettem volna rávilágítani, hogy a megbocsájtani nem kötelező. Számtalan kapcsolatot, élethelyzetet tudunk mindannyian felsorolni, ahol nincs is helye bocsánatnak. Az átlátásnak, a megértésnek, a birtokba vételnek, az uralmunk alá vonásnak azonban minden kényes helyzetre vonatkoztatva meg kell történnie. Nem a másik ember miatt, hanem magunk miatt. Ki kell húzni a méregfogát, vagyis el kell venni az emléktől azt az esélyt, hogy a hatása alá kerüljünk, és jelen helyzetekre a múlt, feldolgozatlan traumáiból reagáljunk. Ez a tisztánlátáshoz, tisztán érzékeléshez elengedhetetlen.

 

Tetszett amit olvastál? Kérlek oszd meg másokkal is! Köszönöm! 🙂 Keress a többi közösségi médiában is, itt is találsz értékes tartalmakat:

Ez is tetszeni fog

Az oldalt szerkeszti: Skultéty Andrea

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Az EU-s jogszabályoknak megfelelően az oldal használ "sütiket" (cookie). Kérlek engedélyezd, vagy zárd be az oldalt. További információk

A "sütek" (cookie) teljesen veszélytelen kis fájlok, amit azért helyez el a webhely a gépeden, hogy eredményesebben tudd a böngésződet használni. A sütik használatát le tudod tiltani a böngészőben. ha ezt nem teszed, vagy az "Engedélyezem" gombra kattintasz, azzal megengeded a sütik használatát. Az adatkezelés tájékoztatót, az alábbi linken találod: https://www.fengshuis.hu/wp-content/uploads/2016/07/Adatkezelési-tájékoztató.pdf

Bezárom